"Elhagyni korunk terhét"

„Kelj útra a nappal, jut neked is a csodából”. Mennyire igaz! Útra kelni a nappal, a fénnyel, a világossággal. Mártonnak sok jutott a „csodából”, mert képes volt napról napra útra kelni a Nappal, aki azt szerette volna, ha követői lesznek a „világ világossága”. Megannyi erősebb, gyengébb fény, akik az örök naptól kapják a fényüket.

Karácsony gyökere a „győzedelmes nap ünnepe”, egybekötve azzal az emberi tapasztalattal, hogy a téli napfordulótól egyre erősebb lesz a fény és gyengül a sötétség. Nem véletlen, hogy december 25-e lett Krisztus születésének ünnepe. A római birodalomban ekkor ünnepelték a nap születésnapját és a sötétség fölötti győzelmét.

Hogyan ünnepelhette Márton, Tours városának püspöke, a Marmoutiers-i remete, Jézus születését, a karácsonyt? Erről sem Sulpicius Severus, sem már korabeli szerzők írtak. Ami biztos, semmiképpen sem úgy, ahogyan napjainkban ünnepeljük, hiszen az ünneplésnek mai formája hosszú fejlődésen ment keresztül. De valami biztos, mégpedig az, hogy Jézus születése ünneplésének a gyökerei egészen a Szent Márton koráig, a 4. századik nyúlnak vissza. Valamilyen módon ő is ünnepelhette a karácsoonyt.

Ha jobban meg akarjuk érteni Szent Mártont, akkor érdemes felidézni azt a kort, amelyben ő élt. Különben hajlamosak vagyunk arra, hogy a mai idők történéseit visszavetítsük a múltba, azt gondolva netán, hogy Márton és közössége karácsonyfát állított, az éjszaka közepén pedig megtartották az éjféli misét…

Adataink vannak, hogy Galliában, Szent Márton korában már december 25-e volt Jézus születésének az ünnepe. Ennek legrégibb dokumentuma az a 354-ben keletkezett Depositium Martyrum című írás, miszerint 361-ben Galliában már december 25-én ünnepelték Jézus születését. Aranyszájú Szent János említi egy 397-ben keletkezett beszédében „Keleten csak tíz éve ünneplik a karácsonyt december 25-n, míg a nyugati egyházban emberemlékezet óta szokás”. Jó tudni, hogy a 325-ben megtartott niceai zsinat tette erre napra a születés ünnepét az ariánusokkal szemben, akik tagadták Jézus istenségét. A zsinat Jézus születésének és ünnepén az emberré vált Istent magasztalta. Ezen a zsinaton fogalmazták az un. niceai hitvallást éppen Jézus isten – emberi mivolta melletti tanúságtételként.

Biztosra vehető, hogy Márton püspök, aki keményen küzdött a Jézus személyét meghamisító ariánus felfogással, Jézus születésének megünneplésével is tanúságot tehetett az emberré lett isteni személy mellett, aki „valóságos Isten és valóságos ember.”

Vajon mit jelent a karácsony a mai embernek? Ugyanazt, mint Mártonnak?

Egészen biztos, hogy nem. Talán azért, mert mára a születés ünnepe számtalan olyan elemmel terhelődött az utóbbi évtizedekben, amelyek elterelik a figyelmet a lényegről. Márton pedig mindig a lényegre figyelt. Ezt Sulpicius Severustól tudjuk, aki a vele való beszélgetésre így emlékezett vissza: „Nem beszélt velem másról, mint arról, hogy mennyire fontos elhagyni … korunk terhét, hogy Jézus Urunkat szabadon és akadálytalanul kövessük.”

Mi lehet az, amit Szent Márton ma a „korunk terhének” minősítene? A vásárlási hisztériát, ami teljesen megfojtja az ajándékozás örömét? Lehet.

A külsőségek talmi csillogását? Lehet. Ami biztosra vehető, Márton, ha ma élne nem kapcsolná be a televíziót, hanem remete társaival zsoltárokkal és himnuszokkal dicsőítené az emberré lett és Betlehemben megszületett Jézust.

Nem a karácsony a korunk terhe, hanem az, ami karácsonyt megterheli, profanizálja, deszakralizálja, kiüresíti, meghamísítja. Joggal merülhet fel a kérdés, képes-e a ma embere „elhagyni” a mai kor „terhét”. Ezt én megmondani nem tudom. De ide teszem Mécs László premontrei papköltő verség a pisztrángokról, hátha olvasása felismerésre és cselekvésre késztet mártoni módra dönteni és tenni. Vagy akár ünnepelni. A karácsonyt is.

Mécs László Pisztrángok példája

A pisztrángoktól ezt tanultam:

sohasem úsznak ők az árral,

de mindig szembe, mindig hősként,

glédában, egy kicsit vadultan,

rugalmasan, nagyon frissen,

hol zuhatag fájdalma szisszen.

Őrült erőkkel szembeszállva,

föl a zokogó zuhogókon,

szirtek között, vízesések

több méteres habzó haragján

föl, szárnyak nélkül szinte szállva

szökdösnek, diadalt aratván,

Forráshoz, hol még az Eszme

nincs elkeverve nyárspolgári

iszappal, hizlaló tempótlan

nagy tunyasággal, hol kiveszne

hős ritmusunk! Ők az ormótlan,

titokzatos hegyekbe vágynak!

Amely pisztráng az árral úszik:

lehet boldog, hasa fehérjét

lehet, hogy parti nefelejcsek

kívánják, hogy csókkal elérjék

s holdfény hullong rá mint a tej-csepp,

- de a Faj meghalt benne: hulla!

A hasukat boldogság-nappal

süttethetik a renegátok,

magyar júdások, árral-úszók:

a nevük hulla, létük átok!

- Pisztráng-lelkű Pajtás, előre

a Forrás-álmú hegytetőkre!

Horváth József

A sziklakemény jellem

 „Hogy hazámat ne szeressem, a bitorlót meg ne vessem: Hatalom nem teheti!” Írta Czuczor Gergely, a 19. században élt bencés szerzetes, költő és nyelvtudós. Márton püspök vonatkozásában csupán egyetlen szót kellene cserélni, a hazám helyett egyházamat kell olvasni, valahogy így „hogy egyházamat ne szeressem, a bitorlót meg ne vessem: Hatalom nem teheti.” Az Isten, az egyház s ez által az ember ügye nála mindig elsőbbséget élvezett. Erről tesznek tanúságot Maximus császár lakomáján történtek is.

Márton püspök nem hódolt be a hatalomnak. Sőt mi több, igen rossz véleménye volt a hatalom lévő Maximus császárról, akinek az „asztaltársaságától is távol tartotta magát, holott gyakran kapott meghívást.” Tüntető távolmaradásának több oka is volt. Sulpicius Severus elbeszéli, hogy a bátor püspök sokáig nem volt hajlandó elfogadni a császári udvar asztalához szóló meghívást, éles ellentétben azokkal a püspökökkel és klerikusokkal, akikkel tele volt az udvar, s akik inkább az uralkodó kegyét, mint az Egyház javát keresték. Azzal, hogy a császár, hogy „vad természetű” és „a polgárháborúkban aratott győzelmeitől felfuvalkodott” volt. Márton püspök kényesen vigyázott arra, még jelenlétével se „legalizálja” kora társadalma előtt sem a császárt, sem annak a rendelkezéseit.

Az ismételt meghívások elutasítását a császár asztalához azzal indokolta, hogy „hogy nem ülhet annak az asztalához, aki egy uralkodót az országától, egy másikat pedig az életétől fosztott meg.” Márton eme tettét a történetíró így értékeli „csaknem kivételes eset korunkban, mikor már minden lezüllött és megromlott, hogy egy főpapnak van bátorsága, hogy megtagadja a hízelgést a császárral szemben.” A császár meghívását végül is elfogadta „amikor a császár biztosította felőle, hogy nem jószántából, hanem katonái akaratából lett császár.” Akkora tekintélye volt Mártonnak, hogy a birodalom első emberének, Maximus császárnak kellett magát tisztázni előtte.

Politikailag Márton kora átmeneti állapot volt. A katakomba egyházból törvényesen elismert egyház lett. Ebben az időben sajnos sokan kerültek az egyház vezetői közé arra méltatlan személyek is. Ez lehetett az oka, hogy amikor a császár lakomájára, a világ különböző részeiről összegyűltek a püspökök, egyedül „Márton őrizte meg az apostoli tekintélyt” A világi hatalom előtt nem hódolt be annak ellenére, hogy sokszor, nem a saját, hanem mások ügyéért „császárnál könyörögnie kellett” Ilyenkor „inkább parancsolt, mint kért.” Más szóval ez azt jelenti, hogy Mártonnak súlya és tekintélye volt úgy a császár, mint kora társadalmának szemében.

Márton, miután elfogadta a meghívást a lakomára, fontosnak tartotta kinyilvánítani, hogy egyháza és az Isten ügye mindennél előbbre való. Ennek az eseménynek a történetét is megőrizte Sulpicius Severus:

„A lakomának közel a felénél tartottak, amikor a szokásnak megfelelően az egyik szolga öblös kupát nyújtott a császárnak, ő azonban azt parancsolta, hogy adják inkább a szent életű püspöknek, arra várva és számítva, hogy majd annak a jobbjából kaphatja meg a kelyhet. Márton azonban, miután ivott belőle, a papjának adta tovább a kupát, mert senki mást nem tartott méltóbbnak arra, hogy őutána elsőnek igyék, nem látta ugyanis helyesnek, hogy egy papnál előbbre helyezze akár a császárt, akár a hozzá közel álló személyeket.”

Márton értette és alkalmazta a gesztusokat. Szavak nélkül is kifejezésre jutatta, hogy neki az Isten ügyét képviselő papja előbbre való a hatalom legfőbb birtokosánál.

Érdekes volt a császár és meghívottak reakciója „ezen a tetten az uralkodó és minden jelenlevő úgy elcsodálkozott, hogy bár számukra megalázó volt, mégis helyeselték.” Őszintén helyeselték-e Márton tettét, vagy mögöttes politikai szándékból, találgatni lehet, de megítélni nem egyszerű. Ha úgy a császár, mint a környezete lenyelte ezt a megalázó gesztust, e mögött csak Márton püspöknek a tekintélye és társadalmi súlya lehetett.

Victor Hugo, francia író szerint „az értelem, az erkölcs és a jellem bizonyos párhuzamban áll valamennyiünk egyéniségében, és töretlen folytonossággal fejlődik tovább, ha ugyan az élet nagy háborgásai nem térítik más irányba.” Az élet, a történelem pedig tele van nagy háborgásokkal. Ezek a helyzetek, mint lakmuszpapír, felszínre hozzák úgy az erős, mint a gyenge jellemeket. Töretlennek, sőt megtörhetetlennek lenni nem könnyű. Meg kell szenvedni érte. Legújabb kori egyháztörténelem számos olyan főpap példáját tárja elénk, akiket bár „kinyírt” a hatalom, mégsem ők voltak a legyőzöttek, hanem az őket elpusztító hatalom. Csak néhány nevet hadd említsek: az erdélyi Márton Áron püspök, Mindszenty bíboros, Romzsa Tódor görög katolikus vértanú püspök és még számosan mások.

Mondhatná valaki, ez már régen volt. Ma azért a hatalom és a pénz az úr.

Korunk pápáival, XII. Piustól Ferenc pápáig, nem egyszer próbál egyezségre jutni mindenféle világi hatalom. A pápák így, vagy de megfogalmazzák, hogy egyetlen parlamentnek sem áll jogában felülírni az erkölcsi törvényeket. Egyszerűen azért, mert az az erkölcsi törvény olyan felszólítás, amely a közösségben élő ember magatartását kötelező erővel szabályozza rendeltetésének elérése érdekében. Ezt pedig nem írhatja felül sem gazdasági, sem politikai, sem egyéb érdek. Ha mégis felülírja, annak pedig csak az ember látja a kárát.

Márton püspök sziklaszilárd jellem volt, akit sem az érdekek, sem az érvényesülés lehetőségei nem befolyásolták. Számára Isten és az ő egyházának, ez által az ember ügye mindig elsőbbséget élvezett. Ezt is érdemes megtanulni tőle.

Horváth József

A KATONA, AKI ÉLETMINTÁT ADOTT

„Ha szeretsz, más szemmel nézel a világra.”

Anthony de Mello, indiai származású jezsuita atya írta ezeket a sorokat. Majd így folytatta: „nagylelkű leszel, megbocsátó, jószívű, pedig korábban esetleg kemény és rideg voltál. Az emberek óhatatlanul is hasonlóan viselkednek veled, s hamarosan abban a szeretetteljes világban élsz, amit te magad teremtettél.”

Szent Márton élete is ezt az igazságot tükrözi. Kortársa, az ügyvéd és történelemíró Sulpicius Severus tanúskodik erről, mégpedig nem az idős ember, hanem a fiatal katona tapasztalatáról. Mártonnak, a katonának a viselkedése egyáltalán nem illett bele a szokásos katonai viselkedésbe. Sajátos életszemlélete volt, aminek eredményeképpen katonatársai „inkább vélték szerzetesnek, mint katonának.”

Melyek voltak ebből, az egyáltalán nem katonai életszemléletből fakadó cselekedetei? „Virrasztott a betegek mellett, segített a nyomorultakon, táplálta a szűkölködőket, ruhával látta el a mezíteleneket, és a mindennapi élelemre szükségesen kívül semmit sem tartott meg magának a zsoldjából.” Bizonyára nem a katonatársainak volt szüksége erre a segítségre. Nem valószínű, hogy az a római katona, akit testőrnek képeztek ki, híjával lenne a ruhának, az élelemnek vagy a pénznek. Márton tehetős katonatiszti családból származott, s nyilván hasonló helyzetben lehettek katonatársai is.

A szeretet felsorolt cselekedeteit a mélynyomorban élő civileken is gyakorolta. Abban az időben nem ismerték a „szociális háló” fogalmát, nem volt társadalombiztosítás, nem voltak kórházak, jószívű önkénteseket összefogó szervezetek, mint ma pl. a Katolikus Karitász és a Máltai Szeretetszolgálat. Azok segítettek, akikben jó érzés volt, észrevették mások nyomorát, és úgy segítettek, ahogyan tudtak. Avagy, mint Mártont is, akit az evangélium olvasása késztetett arra, hogy segítsen.

Erre az időre esik a köpenye megfelezésének a története, ami egy lehetett az ő számtalan jócselekedete közül, és ami pontosan beleillik abba a képbe, amit Sulpicius Severus róla, mint katonáról feljegyzett.

Márton más szemmel, Krisztus szemével nézte embertársait. Tette ezt annak ellenére, hogy „még nem született újjá Krisztusban, jó cselekedetei miatt a keresztség várományosának bizonyult.” Talán ezért is lehetne Márton a felnőtt katekumenek, a keresztségre készülők példaképe és védőszentje.

Viselkedése arra tanít, hogy nem elég tudni a hitigazságokat, betartani Isten és az Egyház törvényeit. Kell a plusz, az a többlet, amitől igazán kereszténynek mondható a megkeresztelt ember. A hitből fakadó embertársi szeretet. Így nem csupán a hívő ember változik meg, de megváltozik körülötte a világ is. Ezt pedig tanulni kell… Nap, mint nap, kőkeményen és következetesen, utolsó leheletünkig.

Horváth József