"Elhagyni korunk terhét"

„Kelj útra a nappal, jut neked is a csodából”. Mennyire igaz! Útra kelni a nappal, a fénnyel, a világossággal. Mártonnak sok jutott a „csodából”, mert képes volt napról napra útra kelni a Nappal, aki azt szerette volna, ha követői lesznek a „világ világossága”. Megannyi erősebb, gyengébb fény, akik az örök naptól kapják a fényüket.

Karácsony gyökere a „győzedelmes nap ünnepe”, egybekötve azzal az emberi tapasztalattal, hogy a téli napfordulótól egyre erősebb lesz a fény és gyengül a sötétség. Nem véletlen, hogy december 25-e lett Krisztus születésének ünnepe. A római birodalomban ekkor ünnepelték a nap születésnapját és a sötétség fölötti győzelmét.

Hogyan ünnepelhette Márton, Tours városának püspöke, a Marmoutiers-i remete, Jézus születését, a karácsonyt? Erről sem Sulpicius Severus, sem már korabeli szerzők írtak. Ami biztos, semmiképpen sem úgy, ahogyan napjainkban ünnepeljük, hiszen az ünneplésnek mai formája hosszú fejlődésen ment keresztül. De valami biztos, mégpedig az, hogy Jézus születése ünneplésének a gyökerei egészen a Szent Márton koráig, a 4. századik nyúlnak vissza. Valamilyen módon ő is ünnepelhette a karácsoonyt.

Ha jobban meg akarjuk érteni Szent Mártont, akkor érdemes felidézni azt a kort, amelyben ő élt. Különben hajlamosak vagyunk arra, hogy a mai idők történéseit visszavetítsük a múltba, azt gondolva netán, hogy Márton és közössége karácsonyfát állított, az éjszaka közepén pedig megtartották az éjféli misét…

Adataink vannak, hogy Galliában, Szent Márton korában már december 25-e volt Jézus születésének az ünnepe. Ennek legrégibb dokumentuma az a 354-ben keletkezett Depositium Martyrum című írás, miszerint 361-ben Galliában már december 25-én ünnepelték Jézus születését. Aranyszájú Szent János említi egy 397-ben keletkezett beszédében „Keleten csak tíz éve ünneplik a karácsonyt december 25-n, míg a nyugati egyházban emberemlékezet óta szokás”. Jó tudni, hogy a 325-ben megtartott niceai zsinat tette erre napra a születés ünnepét az ariánusokkal szemben, akik tagadták Jézus istenségét. A zsinat Jézus születésének és ünnepén az emberré vált Istent magasztalta. Ezen a zsinaton fogalmazták az un. niceai hitvallást éppen Jézus isten – emberi mivolta melletti tanúságtételként.

Biztosra vehető, hogy Márton püspök, aki keményen küzdött a Jézus személyét meghamisító ariánus felfogással, Jézus születésének megünneplésével is tanúságot tehetett az emberré lett isteni személy mellett, aki „valóságos Isten és valóságos ember.”

Vajon mit jelent a karácsony a mai embernek? Ugyanazt, mint Mártonnak?

Egészen biztos, hogy nem. Talán azért, mert mára a születés ünnepe számtalan olyan elemmel terhelődött az utóbbi évtizedekben, amelyek elterelik a figyelmet a lényegről. Márton pedig mindig a lényegre figyelt. Ezt Sulpicius Severustól tudjuk, aki a vele való beszélgetésre így emlékezett vissza: „Nem beszélt velem másról, mint arról, hogy mennyire fontos elhagyni … korunk terhét, hogy Jézus Urunkat szabadon és akadálytalanul kövessük.”

Mi lehet az, amit Szent Márton ma a „korunk terhének” minősítene? A vásárlási hisztériát, ami teljesen megfojtja az ajándékozás örömét? Lehet.

A külsőségek talmi csillogását? Lehet. Ami biztosra vehető, Márton, ha ma élne nem kapcsolná be a televíziót, hanem remete társaival zsoltárokkal és himnuszokkal dicsőítené az emberré lett és Betlehemben megszületett Jézust.

Nem a karácsony a korunk terhe, hanem az, ami karácsonyt megterheli, profanizálja, deszakralizálja, kiüresíti, meghamísítja. Joggal merülhet fel a kérdés, képes-e a ma embere „elhagyni” a mai kor „terhét”. Ezt én megmondani nem tudom. De ide teszem Mécs László premontrei papköltő verség a pisztrángokról, hátha olvasása felismerésre és cselekvésre késztet mártoni módra dönteni és tenni. Vagy akár ünnepelni. A karácsonyt is.

Mécs László Pisztrángok példája

A pisztrángoktól ezt tanultam:

sohasem úsznak ők az árral,

de mindig szembe, mindig hősként,

glédában, egy kicsit vadultan,

rugalmasan, nagyon frissen,

hol zuhatag fájdalma szisszen.

Őrült erőkkel szembeszállva,

föl a zokogó zuhogókon,

szirtek között, vízesések

több méteres habzó haragján

föl, szárnyak nélkül szinte szállva

szökdösnek, diadalt aratván,

Forráshoz, hol még az Eszme

nincs elkeverve nyárspolgári

iszappal, hizlaló tempótlan

nagy tunyasággal, hol kiveszne

hős ritmusunk! Ők az ormótlan,

titokzatos hegyekbe vágynak!

Amely pisztráng az árral úszik:

lehet boldog, hasa fehérjét

lehet, hogy parti nefelejcsek

kívánják, hogy csókkal elérjék

s holdfény hullong rá mint a tej-csepp,

- de a Faj meghalt benne: hulla!

A hasukat boldogság-nappal

süttethetik a renegátok,

magyar júdások, árral-úszók:

a nevük hulla, létük átok!

- Pisztráng-lelkű Pajtás, előre

a Forrás-álmú hegytetőkre!

Horváth József