„Hogy hazámat ne
szeressem, a bitorlót meg ne vessem: Hatalom nem teheti!” Írta Czuczor
Gergely, a 19. században élt bencés szerzetes, költő és nyelvtudós. Márton
püspök vonatkozásában csupán egyetlen szót kellene cserélni, a hazám helyett egyházamat kell olvasni, valahogy így „hogy egyházamat ne szeressem, a bitorlót meg ne vessem: Hatalom nem
teheti.” Az Isten, az egyház s ez által az ember ügye nála mindig
elsőbbséget élvezett. Erről tesznek
tanúságot Maximus császár lakomáján történtek is.
Márton püspök nem hódolt be a hatalomnak. Sőt mi több, igen rossz
véleménye volt a hatalom lévő Maximus császárról, akinek az „asztaltársaságától is távol tartotta magát,
holott gyakran kapott meghívást.” Tüntető távolmaradásának több oka is volt.
Sulpicius Severus elbeszéli, hogy a bátor püspök sokáig nem volt hajlandó
elfogadni a császári udvar asztalához szóló meghívást, éles ellentétben azokkal
a püspökökkel és klerikusokkal, akikkel tele volt az udvar, s akik inkább az
uralkodó kegyét, mint az Egyház javát keresték. Azzal, hogy a császár, hogy „vad természetű” és „a polgárháborúkban aratott győzelmeitől felfuvalkodott” volt.
Márton püspök kényesen vigyázott arra, még jelenlétével se „legalizálja” kora
társadalma előtt sem a császárt, sem annak a rendelkezéseit.
Az ismételt meghívások elutasítását a császár asztalához
azzal indokolta, hogy „hogy nem ülhet
annak az asztalához, aki egy uralkodót az országától, egy másikat pedig az
életétől fosztott meg.” Márton eme tettét a történetíró így értékeli „csaknem kivételes eset korunkban, mikor már
minden lezüllött és megromlott, hogy egy főpapnak van bátorsága, hogy
megtagadja a hízelgést a császárral szemben.” A császár meghívását végül is
elfogadta „amikor a császár biztosította
felőle, hogy nem jószántából, hanem katonái akaratából lett császár.”
Akkora tekintélye volt Mártonnak, hogy a birodalom első emberének, Maximus
császárnak kellett magát tisztázni előtte.
Politikailag Márton kora átmeneti állapot volt. A katakomba
egyházból törvényesen elismert egyház lett. Ebben az időben sajnos sokan
kerültek az egyház vezetői közé arra méltatlan személyek is. Ez lehetett az
oka, hogy amikor a császár lakomájára, a világ különböző részeiről összegyűltek
a püspökök, egyedül „Márton őrizte meg az
apostoli tekintélyt” A világi hatalom előtt nem hódolt be annak ellenére,
hogy sokszor, nem a saját, hanem mások ügyéért „császárnál könyörögnie kellett” Ilyenkor „inkább parancsolt, mint kért.” Más szóval ez azt jelenti, hogy
Mártonnak súlya és tekintélye volt úgy a császár, mint kora társadalmának
szemében.
Márton, miután elfogadta a meghívást a lakomára, fontosnak
tartotta kinyilvánítani, hogy egyháza és az Isten ügye mindennél előbbre való.
Ennek az eseménynek a történetét is megőrizte Sulpicius Severus:
„A lakomának közel a
felénél tartottak, amikor a szokásnak megfelelően az egyik szolga öblös kupát
nyújtott a császárnak, ő azonban azt parancsolta, hogy adják inkább a szent
életű püspöknek, arra várva és számítva, hogy majd annak a jobbjából kaphatja
meg a kelyhet. Márton azonban, miután ivott belőle, a papjának adta tovább a
kupát, mert senki mást nem tartott méltóbbnak arra, hogy őutána elsőnek igyék,
nem látta ugyanis helyesnek, hogy egy papnál előbbre helyezze akár a császárt,
akár a hozzá közel álló személyeket.”
Márton értette és alkalmazta a gesztusokat. Szavak nélkül is
kifejezésre jutatta, hogy neki az Isten ügyét képviselő papja előbbre való a
hatalom legfőbb birtokosánál.
Érdekes volt a császár és meghívottak reakciója „ezen a tetten az uralkodó és minden
jelenlevő úgy elcsodálkozott, hogy bár számukra megalázó volt, mégis
helyeselték.” Őszintén helyeselték-e Márton tettét, vagy mögöttes politikai
szándékból, találgatni lehet, de megítélni nem egyszerű. Ha úgy a császár, mint
a környezete lenyelte ezt a megalázó gesztust, e mögött csak Márton püspöknek a
tekintélye és társadalmi súlya lehetett.
Victor Hugo, francia író szerint „az értelem, az erkölcs és a jellem bizonyos párhuzamban áll
valamennyiünk egyéniségében, és töretlen folytonossággal fejlődik tovább, ha
ugyan az élet nagy háborgásai nem térítik más irányba.” Az élet, a
történelem pedig tele van nagy háborgásokkal. Ezek a helyzetek, mint
lakmuszpapír, felszínre hozzák úgy az erős, mint a gyenge jellemeket.
Töretlennek, sőt megtörhetetlennek lenni nem könnyű. Meg kell szenvedni érte. Legújabb
kori egyháztörténelem számos olyan főpap példáját tárja elénk, akiket bár „kinyírt” a hatalom, mégsem ők voltak a
legyőzöttek, hanem az őket elpusztító hatalom. Csak néhány nevet hadd említsek:
az erdélyi Márton Áron püspök, Mindszenty bíboros, Romzsa Tódor görög katolikus
vértanú püspök és még számosan mások.
Mondhatná valaki, ez már régen volt. Ma azért a hatalom és a
pénz az úr.
Korunk pápáival, XII. Piustól Ferenc pápáig, nem egyszer próbál
egyezségre jutni mindenféle világi hatalom. A pápák így, vagy de
megfogalmazzák, hogy egyetlen parlamentnek sem áll jogában felülírni az
erkölcsi törvényeket. Egyszerűen azért, mert az az erkölcsi törvény olyan
felszólítás, amely a közösségben élő ember magatartását kötelező erővel
szabályozza rendeltetésének elérése érdekében. Ezt pedig nem írhatja felül sem
gazdasági, sem politikai, sem egyéb érdek. Ha mégis felülírja, annak pedig csak
az ember látja a kárát.
Márton püspök sziklaszilárd jellem volt, akit sem az
érdekek, sem az érvényesülés lehetőségei nem befolyásolták. Számára Isten és az
ő egyházának, ez által az ember ügye mindig elsőbbséget élvezett. Ezt is
érdemes megtanulni tőle.
Horváth József
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése